Fájdalom

Sebeink élnek és lüktetnek. Elakadásaink mögött is sebek lehetnek. Krisztus szeretete a gyógyír. Ezt egymásnak is adhatjuk. Elfogadás, figyelem. Elismerés. Elismerni, hogy fáj, hogy nehéz. A szeretet és a megér(in)tés gyógyít, de legalábbis enyhet adhat.

De jajj, ha beleszúrunk a sebbe. Beleőrülünk a fájdalomba! Ilyenkor a düh és a fájdalom mérge szabadul el. Pillanatok alatt átjár minket és megőrülünk.

Olyan ez, mint lelki idegrendszer. Ha tűzbe nyúlunk pillanatok alatt elkapjuk a kezünk, felordítunk…nem gondolkozunk.

És ez jó! Pláne, sokkal jobb, mint aki nem ordít fel. Az élőhalottak – zombik – nem éreznek fájdalmat. Az olyan ember, aki már feleslegesnek tartja fájdalma kifejezését, aki beletompult – mint az elaléló kínzott szegény ember – az nem él. Az élő halott. Mert vagy nem fáj neki, vagy és még inkább: úgy fáj neki, hogy már belehalt.

Ébernek kell lennünk ilyenkor, amikor belenyúlnak vagy belenyúlunk egy sebbe. Szóval mindkét esetben ébernek kell lennünk. Persze ezt aligha lehet ilyenkor…. Mégis érdemes lehet ezeket tudni ott hátul valahol tudatunk peremén. Ha másért nem, azért, hogy utána megnyugodjunk. Semmi tragédia. A seb m,egvolt, csak belenyúltam vagy belenyúltak. A cél továbbra is éppugyanúgy az: szeretettel gyógyítani.